- Hogyan lettél kapus?
- Édesapám is védett Soroksáron a másodosztályban, az első élményem mégis az, amikor 5-6 éves koromban a nálam közel tíz évvel idősebb szomszéd fiúval Pilisvörösváron kettesben fociztunk, ami valójában kapura lövéseket jelentett. Az egyik lőtt, a másik próbálta védeni. Élénken él az emlékezetemben, hogy az egyik bombáját úgy védtem, hogy közben a lövés ereje miatt beestem a “kapuba”. De nem is az eset, hanem az azt követő hatalmas eufória maradt meg bennem, hogy milyen önfeláldozó és bátor vagyok, és ez pedig menő. Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy kapus akarok lenni. Persze pilisvörösvári srácként a barátokkal játszva rendre kimentem a mezőnybe is, de nagypályán soha nem is vágytam másra, pedig visszatekintve könnyebb mezőnyjátékosként komoly karriert befutni, mint a kapuban. 

- Matematikailag mindenképpen érthető, hiszen tíz mezőnyjátékos és csak egy kapus lép pályára. Van más is?
- A tehetség mellett elengedhetetlen a szorgalom, kitartónak kell lenni minden poszton, de a kapuban többet kell tűrni, amikor nem mennek a dolgok. Véleményem szerint az a legnagyobb különbség, hogy a mezőnyjátékos teljesítménye alapvetően magán múlik, sokkal több lehetősége nyílik labdához érni, ütközni, futni, bármilyen jó megoldást bemutatni, míg a kapus nem tehet mást, mint várja, hogy mikor avatkozhat játékba. Éppen ellenkező hozzáállást igényel, vissza kell fogni magát, hogy ne rohanjon ki a kapuból fölöslegesen. A mérkőzés nagy részében tétlen szemlélőnek tűnik, ugyanakkor állandóan fel kell készülni a beavatkozásra. Ezért itt sokkal nagyobb a mentális terhelés, jár az ember agya, mint egy számítógép: nem mehetek, nem mehetek, nem mehetek, indulni kell! Folyamatosan lesni kell azt az ezredmásodpercet, különben elkésik. A legkisebb kihagyás nélküli koncentráció annyira minden kapus vérévé válik, hogy a mai napig képes vagyok 5-6 órán keresztül úgy vezetni, hogy közben nem kalandoznak el a gondolataim. De mondhatok egy másik példát is, úgy végeztem el a Kertészeti Egyetemet (tanítónő édesanyám elvárásának megfelelően élelmiszeripari mérnök lettem italtechnológia, borászat, üdítőital szakiránnyal, igaz egy percet nem dolgoztam ebben a szakmában) és a TF-et (már válogatottként hiányzott a tanulás, beiratkoztam a sportszervező szakra), hogy soha nem jelentett gondot edzés után leülni a könyvek fölé.

- Sokan sokszor elmondták, hogy kapusnak lenni olyan, mint egy csapatsporton belül egyéni sportot űzni. Az utóbbi gondolatod viszont azt jelenti, hogy egy fizikai sporton belül még szellemi sportot is űz, aki a kapuba áll.
- Maga a futball is egyfajta szellemi sport, Both József mesteredző írt nagyszerű könyvet A futball egy (n)agy játék címmel. Én is azt vallom, a focit lábbal játsszák, de fejben dől el minden, ami a kapusokra hatványozottan igaz. Ők az edzőkhöz hasonlóan mindent látnak hátulról annyi különbséggel, hogy hosszában, nem pedig eresztben követik az eseményeket. Emellett hátulról tudják irányítani a teljes csapatot, akinek megvan a kellő esze, az úgyis a csapat hasznára tud válni, hogy egyszer sem ér labdához. A jó kapus vezéregyéniség, aki tudja, mikor és hogyan kell úgy letolni adott esetben a társakat, hogy az ne sértődést szüljön, hanem előre vigye a csapatot. 

- Ebből nem az következne, hogy kapusból lesz a legjobb edző? Dino Zoffra igaz, Magyarországon Csank János vitte a legtöbbre, és José Mourinho is kapusként szerepelt jelentéktelen labdarúgó pályafutása idején, de ők a kivételek. Mégsem ilyen egyszerű?
- Én mindig bátorítottam a kapusaimat, hogy szerezzenek edzői végzettséget, mert jó edzők lehetnek. Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy belőlük, belőlünk hiányzik az a tapasztalat, amit a mezőnyben lehet begyűjteni, például minden irányból érkezhet az ellenfél. És az sem segít, hogy a szakmán belül is létezik egyfajta negatív megítélés: neked elnézzük, mert te csak kapus voltál.

- A labdarúgás szinte teljes vertikumát lefedi a visszavonulásodat követő pályafutásod, dolgoztál kapusedzőként, edzőként, klubvezetőként, szponzoráltál csapatot. Honnan fakad ez a sokrétűség?
- Minden kihívást nagy örömmel veszek, nem a problémát látom, hanem a megoldást keresem. Utálom a monoton, sablonos feladatokat, ha valami azzá válik, és nem tudok változtatni rajta, akkor újat keresek. 
Mindig igyekszem úgy alakítani az életem, hogy legyen B, esetenként C-tervem is. Ezért szereztem diplomákat, ezért engedtem Mezey György unszolásának és végeztem el a B-, majd az A-licences edzőképzést. Aktív NB I.-es, válogatott labdarúgóként nyitottam egy barátommal első sportboltomat Kispesten, ami a rendszerváltás idejére három lett, és azzal szembesültem, hogy ez már nem fér össze az élsporttal. Szomorúan vettem azt is tudomásul, hogy túljutottam karrierem csúcspontján, kikerültem a válogatott keretéből. Visszavonultam, és az üzleti életben folytattam, a testvéremmel létrehoztunk egy nagykereskedelmi céget, a focival csak távoli kapcsolatot ápoltam. 

- Hogyan tértél vissza a labdarúgásba?
- Időközben megszületett Dani fiam, aki hatévesen kitalálta, hogy szívesen focizna. A feleségem talált egy ovifoci foglalkozást, ahová hetente kétszer lehordtam, és a fal mellett állva örültem, hogy élvezi a mozgást. Egy fél év után egyszer csak odajött hozzám az “edzőjük”, aki megkérdezte, nincs-e kedvem átvenni a csapatot. Korábban abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán tudja, valamikor fociztam, illetve életemben egy edzést nem tartottam az edzői tanfolyamon kívül. Amikor igent mondtam, elkezdtem azzal a szemmel figyelni a korabeli sztárcsapat, a Manchester United meccseit, hogy mit csinálnak olyan jól, amiért ők a legjobbak. Azt láttam, hogy állandóan fenn van a fejük, ezért amikor megkapják a labdát, tudják, hová kell passzolni, nem azután kezdik el keresni a társakat. És kevés érintéssel játszanak, egyből passzolnak. Ezért a gyerekekből ki kellett ölni a birtoklási vágy ősi ösztönét, hogy a megszerzett labdát odaadják a társaknak, ugyanakkor engedni akartam az egyéni képességek kibontakozását is. Ezért részekre osztottam a pályát, hátul és középen a lehető leggyorsabban, személyenként maximum 2-3 érintéssel kellett átjátszani a labdát, elöl viszont szabad teret adtam minden megoldásnak. Ez nagyon idegen volt a gyereknek, de akkor tudtam, hogy sikerült, amikor fél-háromnegyed év múlva egymásnak szóltak, hogy passzolj hamarabb! És amikor megérezték, hogy ezáltal mennyivel jobbak, már nyert ügyem volt, szinte maguktól tanulták meg a tökéletes labdaátvételt, mert rá voltak kényszerítve. Rengeteget játszottunk, az edzések 60-70 százaléka ebből állt bizonyos megkötésekkel (például a már említett labdaérintések számának korlátozása), mindent eközben tanultak meg a srácok. Amikor az Újpest U14-es csapatától (amely abban az évben megnyerte a Nike Kupát, tehát a legerősebbnek számított) 2-1-es vereséget szenvedtünk egy felkészülési mérkőzésen, akkor a csapatom legtehetségesebb játékosaival együtt áthívtak Újpestre, és ezzel ért véget a klub története. 
Elmondhatatlanul élveztem a munkát, az pedig akadt bőven, mert ennek a csapatnak éveken keresztül én voltam az edzője, a technikai vezetője, a klub elnöke, pályamunkása, és még a felmerülő költségeket is én álltam.     

- Tehát Újpesten folytattad... 
- Három éven keresztül (U15, U16, U18) vittem tovább ezt a korosztályt még mindig másodállásban. Illetve úgy sem, hiszen továbbra sem kaptam egy fillért sem a munkámért, hanem még én fizettem például a csapat masszőrjét. Jól menő vállalkozóként megengedhettem magamnak a hobbit, ahol kreatív lehettem, és mégsem szakadtam el a labdarúgástól. Ezt az időszakot is rendkívül élveztem, de nem akartam profi lenni, mert akkor már közel 300 ember dolgozott a cégemben, a 4 milliárd forintot is elérte az éves árbevételünk. Amikor Egervári Sándor lett a szövetségi kapitány, akkor kapusedzőnek hívott a stábjába, erre pedig nem lehetett nemet mondani. Jól ismertem, hiszen a válogatottnál és a Honvédnál is pályaedzőként dolgozott, és az is jól esett, hogy rám bízta, melyik kapusokkal akarok dolgozni, így hívtuk be két év szünet után Király Gábort a keretbe. A szövetségi kapitányok utána változtak, de egészen 2016-ig, a sikeres Eb-selejtezőkig maradtam, amíg Bernd Storck nem cserélte le a magyar stábot. Fokozatosan vállaltam egyre több feladatot, ahogy a válság miatt kénytelen voltam leépíteni a vállalkozásomat. Először az utánpótlás-válogatottak vezető kapusedzője lettem, majd a válogatott kapusedzőjeként részt vettem néhány UEFA kapusedző képzésen, és számomra váratlanul egyszer csak rám bízták a magyar kapusedzőképzést. Megszerveztem az első tanfolyamot, és azóta is én csinálom, így elmondhatom, hogy az UEFA-rendszerű képzésen jelenleg tanulóm például Diósgyőrből Szalma Pál, a még aktív Király Gábor és Milinte Árpád, valamint a már visszavonult Csernyánszki Norbert, Mitring István, Illyés Dániel. 
Nagy felelősség gyakorló edzőként irányítani az edzőképzést, mert hogy álljak ki a tanulók elé, ha a kapusaim sorra kapják a potyákat? Azt gondolom, hogy mindhárom diósgyőri kapus extra módon dolgozik, és a kollégák visszajelzése alapján nem elvesznek, hanem hozzátesznek a csapat teljesítményéhez.

- És Diósgyőrben belekóstoltál a női labdarúgásba is.
- Számomra a kapus az kapus. Először Milena Vuković keresett meg, hogy hónapok óta figyeli, milyen munkát végzek a fiúkkal, tartanék-e neki is edzést, persze, hogy igen mondtam. A nyári váltást követően pedig Fórizs Sándor vezetőedző kért meg, hogy időnként foglalkozzak Szőke Nagy Krisztinával. Aki védeni akar, aki dolgozni akar, az bátran megkereshet, szívesen segítek. 

- Tajti József, a DVTK sportigazgatója a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy a DVTK-nál nem a korosztályos csapatok eredményessége számít, hanem az, hogy minél több fiatal jusson el profi szintre. Ezen a területen hogy álltatok?
- Azt előre kell bocsátani, hogy a II. Kerületi Labdarúgó Utánpótlás Egyesület nem tehetséggondozási céllal jött létre, mi valódi tömegsportot kínáló klub voltunk. Ennek ellenére Futács Márkót nem kell bemutatni, éppen a Diósgyőrből lett válogatott. Neki ismertem az anyukáját, és a kérésére néztem meg a fiút egy iskolai teremtornán, ahol már akkor is arról szólt a játéka, hogy elindult a labdával, az ellenfél pedig lógott a hátán, de őt ez nem zavarta. Lecsábítottam nagy nehezen egy edzésre, és soha többet nem hiányzott, annyira jól érezte magát. Rajta kívül Marton Attila (Vasas) és Szabó Bence (Újpest, Vasas, Eger) is bemutatkozott az élvonalban, Szkunc Vjacseszláv (Cegléd) pedig a másodosztályban ebből az utcáról összeszedett 10-12 gyerekből. Hozzájuk csatlakozott Újpesten Nagy Dániel, Litauszki Róbert, Simon Krisztián és a fiatalon elhunyt Lázár Bence. Illetve a később Angliába igazoló Antal Botond is volt a játékosom egy rövid ideig, de az igazat megvallva ebben az időben nem én dolgoztam a kapusokkal, vezetőedző voltam.

- Ma kit látsz majd a pályán lila fehérben: azokat a gyerekeket, akik a kezed alatt jutottak el az élvonal kapujáig, újpesti labdarúgókat vagy egy legyőzendő ellenfelet?
- A mérkőzés előtt biztosan megölelem őket, meglapogatom a hátukat, de utána ellenfelek leszünk, mert számomra csak a Diósgyőr létezik, és győznünk kell. A profi világban így kell lennie.

- A heti felkészülés során segített, hogy te tanítottad a Nagynak, Litauszkinak például a kapura lövést?
- Persze, könnyebb így, de az InStat olyan adatmennyiséggel lát el, hogy enélkül is tökéletesen fel lehet készülni. A heti rutin részeként minden héten kigyűjtöm a kapusok számára, hogy ki és hová szokta lőni a büntetőket, ki áll a szabadrúgások mögé, hová adja be. Emellett a videoelemzők is rendszeresen készítenek egy összeállítást, ami alapján összeállítom a kapusok heti munkáját. 

- A legtöbb szurkolónak van legalább elképzelése, hogy mi történik egy labdarúgó edzésen, de a kapusedzésről kevesebbet tudunk.
- Tisztelet a kivételnek, de ezzel sok esetben az edzők is így vannak. Az edzőképzésen a feszültséget oldandó azzal szoktam kezdeni az egyik előadásomat, hogy milyen mondatok szoktak elhangzani a kapusokkal kapcsolatban a kispadról: miért jött ki?; miért nem jött ki?; miért ütötte ki, fogni kellett volna!; miért akarta megfogni, ütni kellett volna! Komolyra fordítva, az UEFA által is képviselt alapelveket vallom én is magaménak: egy kapusnak rendkívül gyorsan, lehetőleg a megtanult automatizmusokat felhasználva kell dönteni, majd széles terpeszből villámgyorsan vetődni. 

- Lássuk a részleteket!
- Az tény, hogy a gólok mintegy 90 százaléka a 16-oson belüli lövésből születik. Az új labdák - letörném a kezét a fejlesztőknek, de minimum bíróság elé kellene állítani őket gyilkossági kísérlet miatt - akár 140 kilométer per órás sebességgel röpülnek, azaz 1 másodperc alatt 40 métert tesznek meg. Egy jó kapus reakcióideje fél másodperc körül van - a legjobbaké kicsit kevesebb -, azaz a 20 méterről érkező jó lövésre lehet mozdulni, a közelebbire már kevésbé.

Ahogy a kapusképzésnek reagálni kellett a hazaadás megtiltására, ugyanúgy új technikát kellett kifejleszteni erre a kihívásra is. Az összes közeli lövés - nem csak a bombákat, hanem a helyezetteket is ide számolva - jellemzője, hogy olyan gyorsan kell reagálni, ami miatt nincs idő lépni, tehát helyből kell elvetődni. Ez csak széles terpeszben állásból sikerülhet, mert a szűk terpeszből csak dőlni lehet, vagy egy lépéssel lendületet venni. Manapság aki lép, az az azért lép, hogy kiszedje a hálóból a labdát. 

Az elmúlt években a jó kapusok egyre dinamikusabbá váltak, 4-5 méterre szinte ki kell robbanni a kapuból, illetve létfontosságú lett az oldalirányú vetődés dinamikája. 

A harmadik a gondolkodás sebességének felgyorsítása, mert a 16-oson belül olyan hirtelen történik minden, hogy azonnal kell reagálni. Erre a megoldás az automatizmusok megtanulása és begyakorlása. Ha pedig mégis valami extra történik, például megpattan, megcsúszik a labda, akkor jut agyi kapacitás a reakcióra. Aki azt számolja az ujjain, hogy mennyi 2+2, az sokkal jobban elfárad a végére, mint aki fejből fújja a szorzótáblát. Egy kapus szorzótáblája így kezdődik: éles szögből várható lövés előtt kézilabdakapusként kell viselkedni, testtel zárni a szöget, a lapos labdát lábbal, a magasabbat kézzel védeni reflexmozdulattal. És így tovább, hiszen véges számú pozícióból lehet megpróbálni gólt lőni. 

Az utolsó fontos alapkő, hogy mindent mérkőzésszerűen gyakorlunk. Nincs gát, nincs bója a kapu előtt, hiszen azok a meccsen sincsenek. Ehelyett embernagyságú bábuk modellezzük a kapu előtti tömeget, szivacspajzzsal lökjük a kimozduló kapust, vagy a társak próbálnak takarni, és belepiszkálni az ötösön a labdába egy lövésgyakorlat közben.

Egy húsz éve a kapuban álló játékost borzasztó nehéz átállítani egy új technikára, három hónap kell az első jelek megjelenésére, és fél év után válik tartóssá a megoldás alkalmazása. Sok munkára, sok gyakorlásra van szükség, de meghozza az eredményét.